Részlet Suzanne Collins: Az Éhezők viadala című könyvéből:

„Ösztönösen azonnal le akarok mászni a fáról, de hozzákötöztem magamat az ághoz. Valahogy sikerül kioldani az övet, és a hálózsákomba gabalyodva a földre zuhanok. Nincs idô pakolni. Szerencsére a hátizsákomat és a vizes palackot már korábban a hálózsákba raktam. Most gyorsan begyömöszölöm az övet, aztán a vállamra vetem a zsákot, és menekülôre fogom.

A világ tűzzé és füstté változott körülöttem. Lángoló ágak törnek le a fákról, és szikrát szórva csapódnak be a földbe a lábam mellett. Nincsen jobb ötletem, ezért a fák között menekülô állatok – nyulak, ôzek és egy csapat vadkutya - nyomába eredek. Az ô irányérzékükben valahogy jobban megbízom, mint a sajátomban, mivel az ösztöneik nem tompultak el úgy, mint az enyém. Az állatok azonban sokkal gyorsabbnak bizonyulnak nálam, könnyedén szökellnek a sűrű aljnövényzetben, miközben nekem állandóan beleakad a csizmám a gyökerekbe és a lehullott ágakba.Egyszerűen képtelen vagyok lépést tartani velük.

A hôség elviselhetetlen, de a füst még annál is rosszabb. Úgy érzem,bármikor megfulladhatok. Felhúzott pólómmal próbálom eltakarni az arcomat. A forróságban teljesen átizzadt a pólóm, így aztán valamennyire véd a füsttôl. Fulladozva rohanok tovább, a zsákom a hátamnak ütôdik, az arcomat összevagdossák a sűrű, szürke ködbôl mindenféle elôzetes figyelmeztetés nélkül elôbukkanó ágak. Csak azért rohanok tovább,mert tudom, hogy ez az egyetlen esélyem.

Ezt a tüzet nem a Viadal valamelyik résztvevôje gyújtotta, és nem véletlenül áll lángokban az erdô. A tűzet természetellenes magasság, valami egyenletesség és szabályosság jellemzi, amibôl azonnal megértem, hogy ember gyújtotta, gép gyújtotta, Játékmester gyújtotta jelenséggel állok szemben. Túlságosan nyugodt volt ma minden. Senkit sem öltek meg, sehol nem tört ki komolyabb harc. A nézôk, és fôként a Kapitólium lakói, unatkozni kezdtek, és játék szervezôinek szemére hányják majd, hogy a Viadal unalomba fulladt. Ez az egyetlen dolog, amit a Játékmestereknek minden körülmények között el kell kerülniük.

Nem nehéz rájönni, mi motiválta a Játékmestereket. A Hivatásosak falkája próbálja felhajtani a többi játékost, akik viszont szétszóródva rejtôznek az aréna legkülönbözôbb pontjain. A tűzzel ki akarnak ugrasztani bennünket, össze akarják terelni a résztvevôket. Talán nem a legeredetibb módszer, amivel valaha találkoztam, viszont átkozottul hatékony.

Átugrom egy kidôlt fa lángoló törzsén. De nem sikerül elég magasra ugranom. A kabátom tüzet fog, és meg kell állnom, hogy letépjem magamról a ruhát, és eltapossam a lángokat. A kabátom megperzselôdött és füstöl; annak ellenére, hogy kockázatos, mégis belegyömöszölöm a hálózsákba. Abban reménykedem, hogy nincsen elég levegô a zsákban, és amit nem sikerült rendesen eloltanom, majd magától elalszik. Nem hagyhatok el semmit, hiszen csak ez a néhány holmim van, amit a hátamon cipelek, és még ez is kevés a túléléshez.

Pár perc múlva már iszonyatosan csípi a füst a torkomat és az orromat. Hamarosan köhögni kezdek, a tüdôm pedig mintha kigyulladt volna. A rosszullét hamarosan kétségbeesésbe csap át, amikor minden egyes lélegzetvételnél perzselô fájdalom árad szét a mellkasomban. Alighogy sikerül menedékbe húzódnom egy sziklakibúvó alatt, öklendezni kezdek, elvesztegetve amúgy is elég soványka vacsorámat és minden csepp vizet, ami a gyomromban maradt. Négykézláb mászom tovább, és addig öklendezem, amíg végül már nincs mit kihányni.

Tudom, hogy nem állhatok meg, de egész testemben remegek, rettenetesen szédülök és fulladozom. Egy korty vízzel megnedvesítem a számat, köpök egyet, aztán iszom pár kortyot a palackból. Egy perced van, mondom magamban. Egy percet pihenhetsz. Az idôt arra használom, hogy rendbe tegyem a felszerelésemet: feltekerem a hálózsákot, aztán mindent

belegyömöszölök a hátizsákba. Lejárt az egy perc. Tudom, hogy tovább kell mennem, de a füst teljesen elkábít. A gyors léptű vadállatok már messzire járnak, és nélkülük nem tudom, merre meneküljek tovább.

Korábban még nem jártam az erdônek ezen a részén, most láttam elôször olyan nagyobb sziklákat, amilyennek a tövében az elôbb menedéket kerestem. Vajon hová akarnak terelni a Játékmesterek? Vissza a tóhoz? Vagy egy veszélyekkel teli, ismeretlen terület felé? Alig néhány órája pihentem a tónál, amikor kitört az erdôtűz, amikor a támadás megkezdôdött.

Ha párhuzamosan haladok a tűzzel, talán meg tudom kerülni, és vissza tudok jutni valahogy a tavacskához. A lángfalnak is vége kell hogy legyen egyszer, és a tűz nem fog a végtelenségig égni. Nem azért, mert a Játékmesterek nem tudnák táplálni, hanem mert a nézôk elôbb-utóbb ezt is unalmasnak találnák. Ha valahogy vissza tudnék jutni a tűz vonalán túlra, elkerülhetném a Hivatásosakat. Amikor végül úgy döntök, megpróbálok egy hatalmas kört leírva visszakerülni a tűztenger túloldalára, és bevállalom a hosszú, kacskaringós utat, sarkamban a pokoli tűzáradattal, a fejemtôl alig fél méterre becsapódik a sziklába az elsô tűzgolyó. Kiugrom a kiszögellés alól, a félelem újabb hulláma ad erôt.

A Viadal érdekes fordulatot vett. Azért gyújtottak tüzet, hogy kiugrasszanak bennünket a rejtekhelyeinkrôl. A közönség megkapja, amire vágyik, kezdôdik az igazi móka. Amikor meghallom a következô süvítést, körül sem nézek, csak hasra vágódom. A tűzgolyó tôlem balra csapódik be, eltalál egy fát, amibôl pár másodperc múlva már csak hamu marad. Ha itt maradok, végem. Alig ugrok talpra, amikor a harmadik tűzgolyó is becsapódik, és ott, ahol fél másodperce hasaltam, hatalmas tűzoszlop emelkedik az ég felé. Az idô elveszíti értelmét, ahogyan kétségbeesetten próbálok félreugrani az egymás után becsapódó tűzgolyók elôl. Nem tudom, honnan lövik ki ôket, de biztosan nem egy légpárnásból. Ahhoz nem elég meredek a becsapódási szög. Talán ezt az egész erdôsávot telerakták a fák és a sziklák mögé rejtett precíziós katapultokkal.

Valahol egy hűvös, ragyogóan tiszta teremben egy Játékmester üldögél egy vezérlôpult elôtt; ujját a kioldó gombra helyezi, és egy apró mozdulattal véget vethet a szenvedéseimnek. Elég egyetlen telitalálat.

Bármilyen ködös terveim is voltak még az imént a tavacskához való visszatéréssel kapcsolatban, mostanra mind semmivé vált, ahogyan cikcakkban futva, nyakamat behúzva próbálom kerülgetni a tűzgolyókat. A golyók alig nagyobbak egy almánál, viszont a becsapódáskor irtózatos erôvel robbannak. Minden érzékszervemmel, minden egyes idegszálammal a túlélésre koncentrálok. Nincsen idô végiggondolni, hogy a megfelelô irányba mozdulok-e. Ha süvítést hallok, csinálnom kell valamit, különben végem.

Valami mégis hajt tovább elôre. Egész életemben néztem a Viadal közvetítését, ezért tudom, hogy az aréna egy-egy adott területén egy bizonyos támadásra lehet számítani. Ha el tudok menekülni errôl a részrôl, talán sikerül a katapultok lôtávolán kívül kerülnöm. És talán egy viperával teli verem mélyén kötök ki... De ezen egyelôre nincs kedvem parázni.”

Suzanne Collins: Az Éhezők viadala
Fordította: Totth Benedek
Kiadó: Agave Könyvek